"A szituációt nem választhatjuk meg a magunk számára, „belekerülünk”, többnyire meglep bennünket. Ez akkor is érvényes, ha saját tevékenységünkkel mi is részt vettünk a kialakításában…” (Nicolai Hartmann, német filozófus)
Kivételesen itt és most nem lesz szó se Hunvald-perről, se Hunvald-ügyről – bőven van idő a májusi folytatásig –, csak a hétvégi, személyes élményeimet osztanám meg a nagyérdeművel. (A tegnapi címeres katasztrófavédő barmot (kivételesen nem a Bakondiról van szó) pedig, aki az ATV Egyenes beszéd című műsorában sértődötten beszélt minderről, innen üdvözlöm.)
***
Nem szándékoztam hosszabban írni arról a napról, amit beragadva az M7-sen, 7-sen és Székesfehérváron töltöttünk, de felháborított az, hogy egyesek képesek azt mondani, hogy nem tudták az autósok megítélni a saját helyzetüket. Ahhoz ugyanis, hogy meg tudjam ítélni a saját helyzetemet, pontos információk kellenek. Ha az, nincs téves döntéseket hozhatok, mert ez a dolgok természete.
Lehet, hogy arra gondolt a zseniális mondat megalkotója, hogy azért nem tudták az autósok megítélni a valós helyzetüket, mert nem tudtak tájékozódni csütörtök délutántól péntek délelőttig senkitől.
Ha erre gondolt, akkor igaza van!
Se rádió, se a Katasztrófavédelem, senki nem mondta meg merre és hol van a menekülő útvonal, miért nem lehet továbbmenni stb.
Csütörtök délután négykor indultunk el.
Eső, havas eső majd hó esett.
Nem gond gondoltam, hiszen az autón kiváló téli gumi volt és még rossz körülmények között is másfél óra alatt leérünk majd a célunkhoz. A négy fiam, a nagyfiam haverja, feleségem és én elindultunk egy szép kis kalandba.
Gyorsan kiértünk Budapestről és fél öt környékén már Érdet is elhagytuk. Ekkor már erősen havazott, de a pálya vizes volt még. Martonvásárt elhagyva azután lelassultunk, majd a Kápolnásnyéknél a leágazónál megláttunk két rendőrautót, amelyek lassan feljöttek a pályára. Később kiderült le is zárták azt mögöttünk. A menet lelassult, összefüggő sor alakult ki, de azért lassan haladtunk.
5 órás hírek!
Figyu, hátha hallunk valamit miért áll le a pálya.
Semmi, csak annyi, hogy balesetek a havazás miatt, M7-sen baleset a 140. km-nél és Szabadbattyánnál.
Na, az pont előttünk van, akkor biztosan ezért dugultunk be, mert az út egyébként járható.
Igaz ekkor már nagyon erős szél volt, ami fújta rendesen a havat.
6 órás hírek!
Ugyanaz a szöveg, új infó nincs.
Állunk, néha gurulunk, az út tökéletesen járható még.
Közben megesszük az aprósüteményt. A fiúk hülyéskednek.
Nézegetem a híreket, Útinform stb.
Új hír, hogy előttünk vagy ötven autó összecsúszott és sajnos meghalt egy ember és sok a sérült.
Aha, akkor ezért a leállás. Ekkora balesetet nem is hallottam még Magyarországon ezért felkészültünk a hosszabb várakozásra.
A tank tele, kaja és innivaló van, tehát csak türelem kell.
Lassan gurultunk előre. A feles és órás hírek mindig ugyanazt mondja és megtudjuk, hogy kora délután volt a baleset. Este 8 óra és a sor nem mozdul, jó nagy a szél, fújja a havat a várakozó kocsikra, de a pályán nincs nagy hó.
9 óra nincs újabb hír a rádióban.
Menthetetlenül beragadtunk, hiszen csak Székesfehérvárnál tudunk lemenni a pályáról, de 0 km-es sebességgel ez akár az idők végezetéig is eltarthat.
Hívom, az otthoniakat nézzék, már meg mit javasolnak azok, akiknek az ilyen helyzetekben feladatuk és felelősségük van.
A legmegdöbbentőbb a válasz volt, hogy a neten böngészve sem találtak erre választ.
Tehát igaza van annak, aki azt mondta, hogy az autósok nem tudták megítélni a saját helyzetüket, mert nem volt információjuk.
Ugye milyen sok jelentése van egy ilyen mondatnak. Közben hív a barátom, hogy mi újság velünk. Mondom, hogy mi van, de nem kell aggódni. Bízunk Istenben és szárazon tartjuk a puskaport.
10 óra!
Megtudtuk, hogy lezárták a pályát, azt gondoltuk azért, hogy ne alakuljon ki még nagyobb sor. A Budapestre tartó szakasz tök üres volt és járható. Ilyenkor vajon miért nem nyitják meg az elválasztó korlátot és miért nem terelik rá a várakozókat?
A logika azt diktálja, hogy azért nem, mert az ilyen helyzetek megoldásáért felelős személyek úgy gondolják, hogy a helyszínelés után a lezárást megszüntetik. Mindenki mehet tovább, mert a pálya állapota nem indokolja a forgalom megszüntetését.
Az M7-es közlekedésre tökéletesen alkalmas volt este 10 órakor is. Tudom, mert rajta álltam.
Elértük az 50. km-t és még mindig nem tudjuk miért áll a pálya, ami még járható, hiszen talán csak 5-10 cm hó van rajta. A nagy szél sem tudott rajta kialakítani hóakadályokat.
A fiúk alszanak én sudokuzok Kata alszik.
Na, megindultunk megint egy kicsit, 11 óra semmi újabb hír.
Hú, valami történt!
Váratlanul elindult a sor! Éjfél előtt viszonylag nem sokkal leengedtek a pályáról. Ekkor már nem esett a hó, de a szél nagyon fújta a havat. Az út havas volt, amilyen télen szokott lenni, de nem volt rajta nagy hó és buckákat sem láttunk sehol.
A fehérvári gyűrűben elértük a 7-es utat és elindultunk rajta, de nem sokáig jutottunk, mert belefutottunk egy álló kocsisorba. Úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk és megpróbáljuk a 8-as utat. Ott ugyanez a helyzet fogadott.
Megfordultam és több más autós társammal elindultunk vissza. A feleségem mondja, „Szembemész a forgalommal!”.
Válaszom „Tudom”.
A három sávon néhány autó jött szembe, azok is nagyon lassan. Amikor megláttak minket néhány közülük szintén visszafordult. Az ilyen helyzetek mindig új szabályokat teremtenek, még a közlekedésben is.
Vészvillogóval visszaértünk a körforgalomhoz, majd szabályosan folytatva az utat visszamentünk Fehérvárra.
Na, jó mondtam magamban, akkor nem variálunk tovább, visszamegyünk Budapestre, mert még mindig meg voltam győződve arról, hogy a baleset miatt áll a forgalom, mert ugyan volt hó az utakon és teljesen belepte azt, de téli gumival ennél sokkal nagyobb hóban is közlekedik az ember.
Agárd környékén újra nagyon lassú lett a közlekedés, ezért úgy döntöttünk, hogy valahol szállást keresünk. Láttunk egy táblát Simon panzió!
Ez az!
Követtük a jeleket. A havazás megszűnt csak a szél hordta nagyon a havat. Azonban az út jeges volt, de hó alig volt rajta, mert a szél lefújta róla a havat. Kisebb kaland után (egy tolatás után az egyik kerék becsúszott egy kisebb árokba) végre megláttuk a panziót.
De csak megláttuk, nem tudtunk odamenni ugyanis péntek hajnali egy óra körül feltűnt az első hóbucka, ami ugyan nem volt nagy (talán 40 cm magasságú szelíd halom), de a távolabbiakat nem lehetett a sötétben megbecsülni. Pedig már láttuk az alig 100 méterre levő panzió fényeit.
Na, akkor úgy döntöttem, hogy az éjszaka nem próbálkozunk többet, visszamegyünk a pályára, oda ahol lejöttünk és a kocsiban töltjük az éjszakát. Az ott várakozó rendőröktől megkérdeztem mikor nyitják meg az utat. Azt mondták nem tudják, ők jelezték, hogy szerintük teljesen járható a pálya, de a központ dönt.
Ekkor már hajnali kettő óra volt.
Leálltunk és én is aludtam egy kicsit. A benzintank háromnegyedig, jár a motor, jó meleg van az autóban, enni-innivaló bőven van.
A legfontosabb, hogy a tank tele legyen és járjon a motor, ezt tanították a katonaságban. 1983-ban a Bakonyban egyszer átéltem valami hasonlót a téli hadgyakorlaton, amikor mindentől távol maradtunk a teherautó meg elromlott.
Hajnali négykor felkeltem bementünk a városba, hogy újra telitankoljam a kocsit és igyak egy kávét.
Azt gondoltam, hogy csak a pálya van lezárva, mert a rádió ennél többet nem mondott és a rendőrök sem mondtak többet.
Biztos azért van lezárva gondoltam én, mert nem tudták még elszállítani a roncsokat, mert az út járható még ekkor is.
Tehát igaza van annak, aki azt mondta, hogy az autósok nem tudták megítélni a saját helyzetüket, mert nem volt információjuk. 12 órával az indulás után még mindig nem volt valós információm a kialakult helyzetről.
Tankoltunk, kávéztunk, majd irány a 7-es. Ez volt a téves döntés, de álmomban sem gondoltam, hogy minden út le van zárva a város körül. A városban jól lehetett haladni, nem volt forgalom, az út havas volt, max. 10 cm hó volt rajta és bár a szél nagyon erős volt semmi problémát nem érzékeltem.
Hamar elértük azt a szakaszt, ahonnan visszafordultunk. Egy nyomon járható volt, a másik nyomon kamionok álltak.
Ekkor jött a baj, mert fennakadtunk egy kisebb hosszan elnyúló buckán és az automata-váltó ilyenkor csak hátrány. Ha kézi váltós lett volna az autó, talán még tovább tudtunk volna menni. Kiszálltunk az autóból Sándor fiam (nem hozta ma a meleget ), a barátja Dávid, aki termete alapján inkább Góliát lehetne és én. Megnéztük mit tehetünk, próbáltuk kiszabadítani az autót, de nem ment.
-4 C volt és a fülünk néhány másodperc alatt „lefagyott”. Itt kezdődött el a természet tombolása és a szél pillanatok alatt minden akadály köré kezdte felhalmozni a havat. Már valóban komolyabb hóakadályok kezdtek kialakulni. Nekünk szerencsénk volt, mert az a sekélyebb bucka, amire ráfutottunk az nem nagyon „hízott”.
Vártunk egy kicsit, hogy csillapodjon a szél. Megpróbáltuk újra mindenféle műanyag tálkával megtisztítani a kerekek előtt az utat, de az automata váltóval elég nehéz volt manőverezni, mindig túlpörgött a kerék. Vissza az autóba meg kell várnunk a napfelkeltét.
Aranyszabály, hogy hóviharban sötétben nem szabad matatni!
Egy óra múlva úgy fél 6 körül kezdett világosodni. Közben az egyetlen járható nyomot egy megcsúszott teherautó majdnem lezárta és szerencsénkre azért egy autónyi helyet hagyott az út közepén.
Megjelent három gyalogos rendőr (nem tudom honnan jöttek), akik konstatálták, hogy eddig lehetett jönni. Kérdeztem tőlük, hogy jön-e hókotró vagy valamilyen segítség. Csak annyit mondtak, hogy 200 méterre van három busz, amibe be lehet menni és ott van tea.
Inkább odamentem az egyik várakozó kamionoshoz és kértem tőle egy lapátot, amivel azután kiástuk magunkat és segítettünk a teherautónak is kiszabadítani a kerekeit. Azon a kis résen, amit a keresztbe állt teherautó hagyott, kijutottunk a hó és az út fogságából.
Vissza Fehérvárra, reggeli a McDonald’s-ban. 10 óra körül hívott az öcsém, hogy beszélt a fehérvári rendőrkapitánysággal és azt mondták, hogy minden út le van zárva a város körül és nem érdemes megpróbálni kijutni.
Végre az első információ!
Na, ez volt az a pillanat, amikor meg tudtam ítélni a saját helyzetemet! Gyors szálláskeresés, majd alvás. A baj akkor kezdődött, amikor megkaptuk a belügyminiszter sms-ét, mert az otthon maradtak ettől azután tényleg megrémültek. Nagy nehezen megnyugtattuk őket, hogy minden rendben van. Másnap folytattuk az utunkat, az M7 autópálya teljesen száraz volt, gond nélkül leértünk a célunkhoz.
Tanulság?
Szerintem sok van.
A legfontosabb talán az, hogy akik ott voltak az utakon látták tapasztalták és érezték azt, hogy segítség és információ nem sok volt. Tanácstalan rendőrök, információ nélkül maradt autósok és hosszan lehetne folytatni a sort. Én köszönöm a lapátot az osztrák kamionosnak, a szállást a fehérvári hotelnek és a barátomnak az egyterűt, amiben mindig biztonságban éreztük magunkat.
A kedves olvasó talán megérti azt, hogy a barátom nevét nem árulhatom el, mert nem szeretném, hogy az ügyészség eddigi gyakorlatának megfelelően lefoglalja tőle az autóját azzal, hogy az is biztosan az enyém, mert egyszer ültem benne. A gyerekek viszont már tudják, mit kell tenni egy hóviharban.
Hát ennyi.
Hunvald György
Utolsó kommentek