Most, hogy úgy nagyjából két hete véget ért az árvízi védekezés Budapesten (és így tán’ senki nem kezdi el a megszokott fanyalgást, lásd. politikusok a gáton című strófák), megosztanám személyes élményeimet erről a blog olvasóival.
Kezdjük az elején: 2013. június 5. – este önkéntesnek regisztráltam a Magyar Vöröskereszt oldalán. Az adatlapon mindenféle munkára, mindegyik napra és 0-24 órás beosztásra töltöttem ki a jelentkezésemet.
Másnap reggel még semmi… Na, újra kitöltöttem, hátha a hiba az én készülékemben van. Napközben aztán jött az email, hogy köszönik a jelentkezésemet és szükség esetén értesítenek. Már csütörtök délután volt, amikor hívtak, hogy a Margitszigetre éjszakára kell segítség élelmiszert, teát és kávét osztani. Rendben, akkor hosszú éjszaka elé nézek. Este fél nyolcra mentem a Vöröskereszt VIII. kerületi főzőkonyhájához. Ez a Homok utcában található.
Az első meglepetés itt ért. Ez egy személyes emlékhez kötődött. Már vagy negyven éve nem jártam erre. A gyermekkoromban a főzőkonyha helyén egy ostyakészítő műhely működött és alsós kölyökként rendszeresen „lógtunk át” ide a közeli Köztársaság térről, hogy az ostyakészítő bácsitól elrontott fagylalttölcséreket kunyeráljunk. Szóval innen vittük a sült csirkefalatokat a Diószegi Sámuel utcai központba. Itt jól felpakoltunk teával és kávéval is.
Közben elnéztem a hivatásos Vöröskeresztes segítőket, akik úgy látszik az ilyen helyzetekhez már régen hozzászoktak. Este vagy reggel – őket mindig megtalálja a baj, ahol teljesen természetes módon segítenek nap, mint nap. Szép hivatás, de erős lélek kell hozzá.
Hihetetlen természetességgel beszélgettek arról, hogy ki mikor kezd, ki mikor veszi át a műszakot egészen az árvíz levonultáig. Félreértés ne essék itt a hétvégéről és az éjszakákról is beszélünk, hiszen a szükség nem hord karórát. Szóval egy ilyen társaságba sikerült „beesnem”.
Este nyolcra bepakoltunk a kocsiba és irány a Margitsziget! Velem együtt hatan indultunk az éjszakába. A Margit hídon „csekkoltunk be”, ahol mindenkinek le kellett jelentkezni, felírták a nevünket és alá kellett írni a belépő ívet.
Közben megnéztem a Dunát… Nagyon megemelkedett a folyó szintje és a halk morajlás, amit az éjszakában hallottam a víz felől, nem ígért semmi jót csak rengeteg munkát a gáton dolgozóknak. Gyorsan megbeszéltük a fontosabb dolgokat és elindultunk a sziget belsejébe.
A Margitsziget teljes hosszában rakták a zsákokat küzdve az idővel és a vízszinttel. Az ott dolgozók elmondása szerint 4-5 óránként egy lépcsőfokot (20-25 cm) emelkedik a víz. Az első táborban vagy negyvenen pakolták a zsákokat, de amikor megláttak minket, nagy volt az öröm. Megjött a kávé!!!
Elnéztem a fáradt embereket, akik között nem láttam civilt, mert a szigeten elsősorban katonák, rendőrök, polgárőrök, tűzoltók és rendőr szakközépiskolások építették a gátat. Nem kis meglepetésre összefutottunk az Erzsébetvárosi polgárőrökkel is, akik szintén ott teljesítettek szolgálatot.
Nekünk nagyon vidám társaságunk volt, de ugyanezt lehet elmondani a gátépítőkről is. Volt ott minden: vicc, ugratás (mondjuk azt a következő táborban, hogy a Balaton-szelet már elfogyott), szóval mindenki egy irányba húzott és ezt nagyon jó volt látni és hallani!
Hajnal három órára körbejártuk a szigetet, megetettünk és megitattunk vagy ötszáz embert és minden elfogyott. Fáradtak voltunk mi is a végére. Hajnali négyre hazaértem. Jó dolog volt segíteni és jó volt megismerni a lelkes Vöröskeresztes csapatot.
Ennyi volt és bízom benne, hogy a víz hosszú idő múlva próbálja meg újra a gátakat.
Hunvald György
Utolsó kommentek