Korábbi posztunkban már írtuk, június közepén – több mint 51 hónapnyi előzetes letartóztatás után – a Kúria végzése alapján kiengedték a márianosztrai büntetés- végrehajtási intézményből és házi őrizetbe került Gál György, az úgynevezett  Hunvald-per elsőrendű vádlottja. Tegnap a Népszava egy hosszabb interjút tett közzé, melyet Lengyel Tibor készített Gál Györggyel.

***

"Senkit nem érdekelt, mi a valóság"

A rácsok mögött töltött több, mint 1500 nap minden estéjén feltette magának a kérdést a Hunvald-per fővádlottja: mit keresek itt? Az első fokon nyolc és fél évre ítélt Gál György volt önkormányzati képviselő szerint nem volt ingatlanpanama Erzsébetvárosban, olyasmiért vettek el éveket az ő és családja életéből, amit meg sem tett. Most házi őrizetben van, de amíg előzetesben tartották, úgy érezte, nyomást akarnak rá gyakorolni a hatóságok: mondjon valakire valami terhelőt. Ezt azonban nem tette.

***

- A Hunvald-perben olykor bizonyára kívánta, hogy bár mellőznék, de mit szólt ahhoz a mellőzéshez, hogy kétszer fél évre bent felejtették a börtönben, elmulasztva az előzetese kötelező felülvizsgálatát?
- Annyi minden történt ebben az ügyben az elmúlt majdnem öt évben, hogy már semmin nem lepődöm meg. Kikiáltottak az ország egyik legnagyobb bűnözőjének, majd hihetetlen nagy tévedések sorozata vezetett odáig, hogy olyan első fokú ítélet született, amitől megremegett a lábam, amikor hallottam. Erre senki nem számított...

- Nyolc év hat hónapot kapott nem jogerősen. Amikor az ítélethirdetés előtt újra bilincsbe verték, már gyanakodott?
- Kimondottan rossz jel volt. Ugyan a feleségem azt mondta, nem látszott rajtam, hogy megdöbbentem, de csak mert tartanom kellett magam, mégsem eshettem össze a kamerák kereszttüzében. Furcsa volt azt hallani, hogy tagadtam a vádakat. Nem tagadtam, de ha valamit nem tettem meg, arra csak azt tudom mondani, hogy nem csináltam. Tagadni azt lehet, ami megtörtént, de nem akarom elismerni. Sokan nem hiszik el nekem, valószínűleg ezután az interjú után is marad kétely egyesekben, de olyasmiért ítéltek el, amit nem tettem.

Fotók: Vajda József

Ezt a bíróságon kívül máshol nem tudtam elmondani, mert el voltam zárva a külvilágtól, bizonyos értelemben a családomtól is. Írhattam ugyan a feleségemnek levelet, de mire megjött a válasz, eltelt 4-5 hét. De jó példa az elszigeteltségre a telefonálás is. A fogvatartásom körülményei miatt a strasbourgi emberi jogi bírósághoz írt beadványomhoz csatolt magyar álláspont szerint például heti háromszor beszélhettem volna a feleségemmel telefonon, de az elején én nem akartam élni vele. Pedig hogyne akartam volna élni ilyen lehetőséggel, hiszen kilenc hónapig heti egy telefonhívásra sem volt esélyem. Örültem, mikor a Legfőbb Ügyészség helyt adott a panaszomnak, és engedélyezte a telefonbeszélgetést, melyet viszont a Központi Nyomozó Főügyészség úgy határozott meg, hogy az csak az ő hivatali helyiségükből lehetséges. Ha tudnák, hogy ez milyen tortúrát jelentett: az ügyészségről telefonálhattam csak, ehhez fél ötkor felkeltettek a Venyige utcában, majd fél hétkor átvittek a Markó utcába egy csurmának nevezett közösségi helyiségbe, ahol eléggé vegyes társaságban várattak órákat, majd átvittek az ügyészségre, ahol lebeszélhettem a tíz percet, majd visszavittek a Markóba, ahonnan csak este 7-8 körül vittek vissza a Venyigébe. A tíz perces beszélgetés tehát egész napos tortúra volt.

- Ha csak házi őrizetre enyhítették is a kényszerintézkedését, mégis, legalább kijöhetett. Mit érzett?
- Elmúltam 59 éves, de amikor szóltak, hogy hazajöhetek, sírva fakadtam. Három kiskorú gyerekem és a feleségem várt itthon, úgyhogy elmondhatatlan volt az örömünk. Ugyanígy elmondhatatlan az is, mit vett el tőlem és a családomtól ez az egész ügy: a hétköznapokat, a születésnapokat, teljes éveket. A legkisebb lányom négyéves volt mikor bevittek, most pedig kilenc éves lesz. Sok dolgot átértékeltem. Akárhogy is zárul ez az ügy, ezt az időt visszaadni nem lehet még egy jókora kártérítéssel sem. Úgy ültem a rácsok mögött 1500 éjszakát, hogy minden este eszembe jutott: mit keresek én itt? Tudtam, hogy nem tettem semmit. 2011 karácsonyát itthon tölthettem, amikor 70 napra házi őrizetbe kerültem. Édesapám egy hónappal korábban halt meg. A mai napig élne ha ez az eljárás nem lett volna: miután bezártak, két agyvérzést kapott egymás után, hiszen nálunk a családban senki nem volt még büntetve.

A büntetés-végrehajtás nagyon rendes volt egyébként: kimehettem volna a temetésére. De, hogy? Bilincsben? Ott lett volna a sajtó és a gyerekeim így is eleget láttak-hallottak a tévéből, rádióból. Alighogy bevittek, harsogta a sajtó, hogy milliárdos sikkasztást lepleztek le: bűnszervezet, maffiavád, miegymás. Meg azt is, hogy én elszökhetek, ezért kellett előzetesbe tenniük. Pedig én nem léptem le pánikolva. Sőt, miután éppen külföldön voltam, hazajöttem, mikor a vád úgynevezett koronatanúja valamilyen alkut kötött. Hazajöttem, bevittek, és bent is tartottak. Úgy éreztem, hogy nyomást akartak gyakorolni rám: mondjál már valakire valamit, és akkor kiengedünk.

- Ilyesmit a BKV-ügy vádlottjaitól már hallottunk. Önnek is tettek ilyen konkrét ajánlatot?
- Mivel nem tudom bizonyítani, inkább nem válaszolnék. Erre szokták azt mondani, hogy se megerősíteni, se megcáfolni nem tudom. Senkit nem érdekelt eddig, mi a valóság, de előbb-utóbb igazságot fognak szolgáltatni. Nekem is. Jogom van hozzá. Évekig fogvatartottak között voltam, tudom, mit beszélek: aki tett valakire bármilyen jellegű, akár igaz, akár hamis vallomást, mehetett haza. Meg lehet törni az embereket. Engem is megtörtek, húsz kilót fogytam. De olyat nem vállalok el, amit nem tettem. Haza akartam jönni, de akkor sem. Úgy éreztem, hogy az ügyészség hihetetlen kontroll nélkül dolgozik, szinte mindent megengedhet magának. Nem hittem volna, hogy valakit két perc alatt tönkre lehet tenni. Csöngettek reggel fél hétkor, átkutatták a lakást, de azt gondoltam, ha be is visznek, jön az ügyvédem, aztán jövök haza. Ez legközelebb két és fél év után sikerült.

Eközben folyamatosan attól féltem, szétesik a családom. A mindig jó tanuló gyerekeim legalább egy jegyet rontottak. Örökké hálás leszek a feleségemnek, hogy mindezt végigcsinálta. Volt egy jó állása, de elküldték, mert a Gálné név akkoriban nem csengett már jól. A rokonaink, barátaink segítettek élelmiszerrel, mindennel. Segítenek a mai napig is, hiszen én munkát nem vállalhatok a házi őrizetben. A családban gyakorlatilag öt éve nincs elegendő bevétel. Eközben egy fogvatartott 8-9 ezer forintba kerül az adófizetőknek naponta. Ez a hűtlen kezelés: évekig bent tartani embereket előzetesben, jogerős ítélet nélkül. Találkoztam olyannal, aki nyolc éve bent volt így. Engem arra hivatkozva tartottak bent, hogy például fennáll a bűnismétlés veszélye, miközben már régen nem voltam pozícióban, nem voltam önkormányzati képviselő. A másik indok az összebeszélés veszélye volt: ez is érthetetlen, hiszen már minden anyag kint volt addigra. És a legfontosabb: a szökés-elrejtőzés veszélyére is hivatkoztak. Pedig a nyolc és fél év több, mint a felét letöltöttem, így a kedvezményekkel már egy évem se lenne hátra. Miért szöknék meg?

- Említette Nagy Györgyöt, a vád koronatanúját: milyen alkut köthetett?
- Mocskos alkut kötött. Elképesztő volt, amikor az elsőfokú per 39 tárgyalási napjából 25-ön azt hallgattuk, hogy a derék Nagy György és a másik, hirtelen töredelmes vallomást tevő Vilmányi Ágnes milyen bűncselekményeket követtek el, majd elítéltek engem. A Tanú című film jutott eszembe, mikor a tárgyaláson az ügyész Nagy Györgyöt kérdezte, és ő azt válaszolta, hogy ügyész úr, 150 oldalt nem tudok kívülről megtanulni. Ilyenkor egy demokráciában, egy jól működő bíróság megköszöni a tanú vallomását és nem veszi figyelembe. De volt olyan is, hogy visszakérdezett: ügyész úr, akkor nekem mit is kellene mondanom? Azt állította, hogy 20-25-30 millió forint kenőpénzt adott nekem alkalmanként az ingatlanügyekben. Először kicsit bizonytalan volt, de az ötödik-hatodik tárgyalási napra már pontosan megtanulta, milyen összegeket adott. Azt is mondta, hogy ezek az összegek az ingatlanok forgalmi értékével voltak arányosak. Csakhogy míg egy 274 milliósra becsült ingatlannál állítólag 20 millió volt a vesztegetési pénz, addig egy 40 milliósnál szintén 20 millió. Sehogy nem arányos, ugye? De ez senkit nem érdekelt.

- Összesen 360 milliós kenőpénzt kapott a vád szerint, ami nem kis summa...
- Jól hangzik, de nem igaz. Minden vagyonom zárolva van most is. Nem ástam el pénzt sehova, minden jövedelmem követhető. Sokan keresték, miből volt pénzem, miből vettem ezt a nagy lakást. Az enyém volt a kerületi kábeltelevízió. Amikor viszont 1998-ban képviselő lettem - és háromszor nyertem végül választást egyéniben -, úgy döntöttem, hogy ott ne legyen vállalkozásom, ahol képviselő vagyok, úgyhogy eladtam a kábeltévét sok százmillió forintért. Ebből volt a vagyonom. Furcsán hangozhat, de van, amikor az embernek már van annyi, hogy nem akar többet. A pénzt eszköznek tartom, semmiképp sem olyasminek, aminek meg kellene határoznia az ember életét.

Fotók: Vajda József

Visszatérve a vesztegetési pénzre, gondoljon csak bele: ezekben az ingatlanügyekben három évet kapott a vevő az épületek kiürítésére az önkormányzattól, ez a legtöbb esetben átnyúlt egy következő ciklusra. Igyekeztem tájékozódni, hogy is mennek ezek az igazi vesztegetések. Erre a tájékozódásra a börtön a legalkalmasabb. Próbálták nekem az ebben járatosak elmagyarázni, hogy életszerűtlen, ha a vesztegető előre kifizeti a teljes vesztegetési pénzt egy évekkel későbbi, bizonytalan kimenetelű üzletért. Nagy György azt is állította, hogy valakitől 64 milliós kölcsön kért, hogy engem megvesztegessen. A beidézett tanú aztán elmondta a bíróságon, hogy 1998-ban kérte tőle az első 25 milliót, aztán szép sorban a többit. Vagyis 1998 óta arra kért kölcsön Nagy, hogy engem 2004-ben éppen ennyi pénzzel megvesztegessen. Az ügyészség erre azt mondta - ez meg is jelent a Magyar Nemzetben -, hogy majd a telefon lehallgatások bizonyítanak mindent. Hát nem így lett.

Nagy Györgyöt is lehallgatták, először nem akarták ezeket a leiratokat kiadni, de végül megtették. Azokból kiderült, hogy mindenkinek tartozott, beszélgetett más képviselőkkel, akiktől kért, és kapott is anyagokat, információt, de ennek semmilyen következménye nem lett. De rólam semmi terhelő nem derült ki ezekből a lehallgatott felvételekből. Annak se lett következménye, hogy a bírósági iratok közé becsatolt 600 beszélgetés közé két olyan is került, aminek a nyilvánosságra hozása államtitoksértés, bűncselekmény. Ráadásul tíz, állítólag hozzám köthető telefonszámra kaptak lehallgatási engedélyt, de ezek közül három számról fogalmam sincs, kié.

- Mi volt ekkora üzlet ezekben a lerobbant, százéves házakban, hogy az évszázad ingatlan panamájaként emlegetik az ügyet?
- Olyan társasházakról van szó, melyek az állami vagyonátadás óta senkinek sem kellettek. Belső-Erzsébetváros százéves épületeivel senki nem akart csinálni semmit. Rengeteg védett, műemléki épület volt itt, és az ott élők nem vehették meg az önkormányzati bérlakásaikat, mert csak akkor lehetett volna nekik eladni, ha az önkormányzat előtte felújítja az épületeket. Egyrészt ennyi pénzünk sose volt, másrészt kiszámoltuk: ha az önkormányzat a műemléki felújítások elvégzése után a lakástörvény szerinti kedvezménnyel eladta volna a lakóknak a lakásokat, hatalmasat buktunk volna. Az emberek viszont joggal várták el, hogy megvehessék a bérlakásokat, mint minden más kerületben.

Az erre megoldást jelentő ingatlanértékesítési koncepciót egyébként bár az ügyészség nekem tulajdonítja a vádiratban, még 1996-ban találták ki Óbudán, amit akkor Tarlós István mai főpolgármester irányított. Itt a kerületben 2000-től kezdték alkalmazni a modellt, mégis a vádiratban csak 2003-04-es történeteket rónak fel nekem, és senki sem hasonlította össze ezeket a korábbi évek gyakorlatával. Persze nehéz is lett volna bármit bármivel összehasonlítani, mert az ügyészség nem kért fel igazságügyi szakértőt a nyomozás négy éve alatt, hogy a mi akkori számításainkat megcáfolja. Végül a bíróság rendelt ki igazságügyi szakértőt, aki viszont nem támasztotta alá az ügyészség teóriáját. Megdőlt a vád.

- Akkor mégis miért ítélték el?
- Magam sem értem, hogy ebből mégis hogyan hozta ki az elsőfokú bíróság a bűnösségemet. Mondjuk talán úgy, hogy a tisztelt bíróság elnagyolta ennek az apróságnak a mérlegelését. Az ingatlanértékesítési konstrukció lényege egyébkánt az volt, hogy mondjuk egy ingatlanban volt 57 bérlő, akkor a vevőnek meg kellett állapodni mindegyikükkel a bérleti jog fejében járó kártalanításról. Ez óriási kockázat egy komoly befektetőnek, mert ha az utolsó bérlő nemet mond az ajánlatra, az egész dolog bukik. A bérleti jogért a lakó kaphatott pénzt vagy másik lakást. Persze volt olyan is, hogy valaki nem akart elmenni, vagy soha nem is akarta megvenni a lakást, ezért előfordult, hogy három évig is eltartott a huzakodás. A bérlő pedig mindig többet kért az ilyen alkuban, mint amennyit a lakása ért. Megtehette, mert alkupozícióban volt.

A mi bűnünk mondhatjuk úgy is, az volt, hogy a lakosainkat egy, a piacinál kedvezőbb helyzetbe, alkupozícióba hoztuk a vevővel szemben. Ha ért egy lakás mondjuk 10 millió forintot, a bérlő kért 15-öt, és végül megegyeztek talán 13-ban. Mindig az járt a legjobban, akivel az utolsók közt egyeztek meg. Az önkormányzat azzal járt jól, hogy a terület fejlődhetett, és a kerületnek ez nem került pénzébe. Összesen tizenhét ingatlannál döntöttük erről a modellről a vádirati időszakban. Ezek közül nyolcnál visszavontuk a megállapodást, mert a vevő nem teljesítette határidőre a vállalást, kicsúszott a három évből. A tizenhétből végül azóta csak egy ingatlanon valósult meg az eredetileg tervezett beruházás. Ekkora üzlet volt ez. A Király utca 15-ös számú ház értékét például kiürített állapotában a mi értékbecslőnk és az igazságügyi szakértő is egymilliárd forint körülire hozta ki. Lakottan pedig 550 millió körül volt a forgalmi értéke. A bírósági anyagok közt van, hogy a kiköltöztetés költsége a forgalmi érték csaknem háromszorosa lett volna. Mégis azt hozták ki, hogy én csalást kíséreltem meg, ami csak azért nem sikerült, mert időközben visszavonta a döntést a kerület a három éves időkorlát miatt. Hol van itt a csalás? Mit követtem el?

Amúgy ezek szinte kivétel nélkül egyhangú testületi döntések voltak, melyekkel annak idején mindenki egyetértett: a MIÉP-es, az MDF-es, és a fideszes képviselők is megszavazták. A bíróság által kirendelt szakértő minden ingatlanról megállapította, hogy nincs értékelhető eltérés az annak idején készült értékbecslések és az övé között. Azt sem vettek figyelembe, hogy minden ingatlannál rendelkezett elővételi joggal a főváros vagy a műemlékvédelmi hivatal. Egyik se, soha nem akart élni az elővételi jogával. Ha mi olyan olcsón adtuk volna az épületeket, ők miért nem láttak benne jó üzletet? Számtalan olyan fontos kérdést nem tisztázott a bíróság, ami a vádirat szerinti logikai láncolatnak enyhén szólva sem felel meg. Ott van a koronatanú Nagy György csodanaplója, ami a vádirat fontos bizonyítéka. A bíróság elfogadta, hogy 4-5 ingatlannál benne vannak a vesztegetési pénzek, de nem érdekelte, hogy miért nincsenek benne az összesnél. Amit viszont én állítottam, hogy ezek az összegek az üzletrészek után kapott bevételek, az mindegyiknél beazonosítható volt - ezt viszont számomra érthetetlen módon nem vették figyelembe. Amúgy ha 2000-2008 között mintegy 80 ingatlant adtunk el ugyanazokkal a feltételekkel, akkor miért csak két év tizenhét ingatlanügyét vizsgálták és írták bele a vádiratba? Az ellenzékkel bár sokat vitatkoztunk annak idején, eljött a tárgyalásra az akkori Fidesz illetve KDNP-frakcióvezető is, és azt vallották, hogy korrektek voltak az értékesítések.

- A lakáskiutalásokban is kimondták a bűnösségét. Miért?
- Van egy olyan vádpont, hogy összeférhetetlenség állt fenn, amikor a feleségem húgának utalt ki lakást az önkormányzat. Kérdeztem, miért? Kérdeztem, miért, hiszen felolvastam a törvényből az összeférhetetlenségeket, ami ellentmond a bírósági állításnak. A vád szerint olyanoknak nem adtunk lakást, akiknek járt volna, helyette odaadtuk a rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek. Erről csak annyit, hogy valóban volt egy polgármesteri keret, aminek a kedvezményezettjeire a frakciók arányosan tehettek javaslatot, még az ellenzékiek is. Kigyűjtöttem: 2007-08-ban mennyi volt az üres lakás, mennyi kérelem érkezett be, mennyit hagytunk jóvá, mennyit utasítottunk el.

Volt akkor 500 üres lakás, arra bejött 300 kérelem, jóváhagytunk 260-at, elutasítottunk 40-et. Olyan kérelmezőt utasítottunk el egyébként, aki például nem átallotta kedvezménnyel megvenni az előző lakását, amit szép haszonnal eladott, majd újra sorbaállt lakásért. Az ilyeneket bevallom, kiutáltuk. Meg azokat is, akik visszaéltek azzal, hogy egy ideig volt olyan szabály, hogyha egy házastárs elvált, akkor az elvált félnek is kellett adni lakást. Ezért akkoriban sokan elváltak és jelentkeztek új lakásért, a régit meg kiadták. Azt is csinálták, hogy vettek egy tanyát 50 ezer forintért, amit elcserélhettek egy bérleti jogért a kerületben. Mondjuk egy 160 négyzetméteres Erzsébet körúti lakás bérleti jogáért. Az önkormányzatnak nem volt mérlegelési joga, cserélni kellett. Csak később szigorítottak, hogy értékarányosnak kellett lennie a cserének. Addig voltak családok, akik ebből éltek.

- Szeptemberben kezdődik a másodfokú tárgyalás. Addig szabadság az, hogy heti két órát mozoghat két négyzetkilométeren?
- Ha ki sem mehetnék, az is jó lenne, mert a családommal lehetek. Persze jó lenne, ha lakhelyelhagyási tilalomra enyhítenék a házi őrizetet, mert akkor legalább dolgozhatnék. Kellene a pénz. Ami ugyanis természetes volt azelőtt, ma már nem az. És nem tudok mit ígérni a gyerekeimnek, pedig a beszélőkön ment az álmodozás, hogy apa, majd ha kijössz, elmegyünk ide meg oda, lesz ez meg az. De nem mehetünk és nincs semmi. Apa hazajött, de nem lett minden azonnal rendben. Nem lesz már soha olyan, mint azelőtt volt.

Lengyel Tibor / Népszava

***

Másodfok szeptemberben - A Hunvald-perként emlegetett büntetőügy másodfokú tárgyalását szeptember 5., 6. és október 10. illetve 11-re tűzte ki a Szegedi Ítélőtábla.